Az a bizonyos mindent elsöprő első fejezet

Ki ne hallott volna az első fejezet misztériumáról! Nézzük is meg, miről van szó!

Miután összeállt a fejünkben a történet, és legfőképp az első fejezet, álmunkból felébredve töviről-hegyire tudjuk, mit akarunk leírni és ezáltal átadni az olvasónak, kezdődhet a munka legnehezebb része. Hogy miért ez a legnehezebb? Mert ezt a pár oldalt fogja a potenciális vevő a fülszöveg és a borító után megnézni, a kiadó szakemberei már az első pár oldal után tudják, mik a típushibák, miért akarják vagy épp nem akarják a kéziratot.

Lehet szuper a történet, egyedi a világépítés, imádnivalóak a szereplők, ha az első fejezetnél elvérzik az egész.

Főbb szabályok.

Az első fejezetben jelenjenek meg a főbb szereplők.

Adjunk esélyt az olvasónak, hogy megkedvelje a karaktereket. Nem indíthatunk egy mellékszereplővel, aztán térünk át a következő fejezetben a fő karakterre, mert akkor az olvasó becsapva érzi magát. Gondolj csak bele! Oldalakon keresztül figyelemmel kíséred a szomszéd Rozi mindennapjait, aztán kiderül, az egész nem is róla szól, hanem az utca túlfelén élő Marisról, akinek kutyasétáltatás közben nyoma veszett. Rozinak pedig csak annyi a szerepe, hogy épp csirkéket etetett, mikor Maris elindult Buksival. Persze Rozinak a későbbiekben adható szerep, de csak abban az esetben, ha történetileg fontos, hogy ő látta utoljára Marist.

Ne csak írd, mutasd!

Nem elég, hogy Maris háza mellett egy fenyőfa állt, a kertjében meg tulipánok nőttek. Igaz, el tudjuk képzelni mindezt, de mennyire jobban hangzik az, hogy a tavaszi szél tulipánok illatát sodorta a hatalmas fenyő árnyékában ülő Maris felé. Érezzük a tavaszi virágillatot és a hűs árnyékot. Ugyancsak megfontolandó, hogy a fájt a feje, vagy nagyon fáradt helyett megmutassuk, milyen is a fájdalom. Ugye, mennyire tud fájni, amikor a görcs összerántja az embert? A szereplők érző lények! Éreznek ízeket, szagokat és illatokat, fájdalmat, örömet. Képzeld, még az elsózott pörkölt is marja a szájukat, sőt képesek a karjukat elfeküdni, elülni a hátsójukat. Próbáld meg a helyükbe képzelni magad, és leírni, te pontosan mit érzel.

Azok a fránya információblokkok.

Ebben az esetben a kevesebb néha több szabálya érvényesül. Nem kell rögtön az elején lerántani mindenről a leplet, az olvasó szájába rágni a szereplők élettörténetét, sanyarú múltjukat, nem kell féloldalas monológokat rázúdítani a nagyérdeműre, hidd el, abból a fél oldalból alig fog emlékezni valamire. Te képes vagy megjegyezni a tömény infóáradatot? Nem. Én sem. Akkor ne várd el az olvasótól. Tudom, azért teszed, hogy tiszta legyen a kép, érthető a szöveg, de hidd el, kell az a rejtély, az a félmondat, a horog, hogy izgalmassá váljon a történet.

Az információkat másképp is lehet tálalni. Pl. a dialógusokban, és máris nem hat erőltetettnek az egész.

Hol vagy, te drága konfliktus?

A legelső, amit kérdezz meg magadtól: történt valami a szereplőimmel, aminek hatására kizökkentek a megszokott életükből? Sára végre elment a randira, aminek eredményeképp beleszeretett egy goromba fráterbe? Harry pedig megkapta azt a bizonyos levelet, aminek köszönhetően megváltozott az élete? Az első fejezetbe kell legyen konfliktus. Belső vagy külső forrásból. Érjük el, hogy a szereplőnk elhagyja a komfortzónáját, induljon el az úton, legyen célja, amiért azt teszi, amit. Teremts feszültséget, anélkül az olvasó elpártol tőled.

Amit gyakorta látok és hiányolok: a megfelelő háttérvilág.

Biztos, te is találkoztál már olyan regénnyel, ahol nem tudtad eldönteni, mégis hol játszódik a történet. Nem láttad a szereplők környezetét, a szobát vagy épp a kertet, ahol zajlott a párbeszéd. Annyit kapizsgáltál, hogy valahol a középkori Angliában játszódhat, de hogy milyen volt a hajviselet, a ruha, a berendezési tárgyak, már homályba vesztek. Pedig mennyire jó lenne ezeket látni, elképzelni. Ahogy a gomolygó port érezni, a falu közkutjánál vizet merni, az erdőszéli kis faháznál leheveredni a bokáig érő, dús fűben.

Ugyanilyen fontos a karakterek mimikája.

Fintorogjanak, nevessenek, préseljék össze a szájukat, sőt dobbantsanak, fonják keresztbe a karjukat, nevessenek hátravetett fejjel, túrjanak a hajukba, görnyedjenek össze, sírjanak hang nélkül. Töltsük meg élettel azt a történetet, hogy szenzációs legyen.