Érted a világ végére is

1. fejezet

Amelia

Ne lépj bele anyád levetett cipőjébe

Tekintetemmel kétségbeesetten kerestem Sarah nyúlánk alakját a London-Gatwick reptér színes és hangos forgatagában. Miközben szemügyre vettem a duty free shopból kiáramló embereket meg a fal mellett nevetgélő tinilányokat, a bézs oldaltáskámból előkotortam a mobilt, és ráböktem Sarah nevére a híváslistában.

– Merre vagy? – kérdeztem türelmetlenül, miután három csengés után felvette.

– A Mary’s-ben – felelte könnyedén.

– Hogy mi? Én meg itt várlak a reptéren! Még azt is megírtam, mikor érkezek – pillantottam bosszúsan a lámpákkal pettyezett fehér mennyezetre.

– Istenem, Amelia, ne haragudj! Valamiért az maradt meg bennem, hogy holnap délután jössz. Zárok és indulok érted – bontotta a vonalat.

Haragosan kifújtam a levegőt, és visszaejtettem a telefont a táskába. Még sötétedés előtt be akartam ugrani a Marys-be, hogy időben leadjam a jövő heti rendelést.

Gondolataimból a pár méterre lévő, egyre hangosabban vihogó lánycsapat szakított ki. Felvontam a szemöldököm, és végignéztem magamon. Nem lógott cafatokban a piros ruhám, nem volt semmi szokatlan rajtam, ami indokolta azt az orbitális nyerítést, amit a hosszú, vörös hajú csaj produkált. A mellette álló szőke hevesen fényképezett, míg az alacsony barátnője csillogó szemmel bámult.

– Mi a fene… – morogtam az orrom alatt. Felmarkoltam a citromsárga bőröndömet, megfordultam, és megcéloztam a pörkölt kávé illatába burkolózott Costa Coffeet. Azonban nem csak én vettem észre a kávézó egyetlen szabad asztalát: egy világos baseball sapkát viselő magas férfi ugyanabba az irányba vonszolta fekete bőröndjét. Szerencsémre a hosszú, sötétbarna asztal szélére telepedett. Fáradtan lerogytam a másik végébe, arcomat a tenyerembe temettem, és lehunytam a szemem. Idejét sem tudtam annak, mikor pihentem ki utoljára istenigazából magam. Varsóban megállás nélkül bömbölt a bátyám, Charles kisfia. Ő a fogzással magyarázta, én azzal, hogy nem bírja az aurámat. Miután véget ért a kicsi Brendon keresztelője, és a három napig tartó haddelhadd, felültem a legelső Londonba tartó gépre, és hazajöttem.

– Isshi[1]! – hangzott fel a férfi felől.

Kinyitottam a szemem, és – továbbra is ujjaim mögé rejtőzve – ránéztem.

A férfi elégedetten felhorkantott, aztán elégedetten kunkorodó mosoly terült el az arcán. Ezt látva nekem is mosolyogni támadt kedvem, de mielőtt megtehettem volna, a férfi váratlanul rám emelte mandulavágású barna szemét.

– Elnézést. Ha snaket játszok, teljesen elfeledkezem magamról – szabadkozott, miközben megmutatta a mobilját. A hosszú, zöld kígyó teljesen beszőtte a kijelzőt.

– Semmi baj. Késik a járatod?

Egy pillanatig meglepett ábrázatot vágott, majd megrázta a fejét.

– A kollégámat várom. Figyelmeztettem, hogy csínján bánjon az itteni ételekkel, de nem hallgatott rám, most pedig én iszom meg a levét, mert minden idefelé vezető benzinkúton megáll.

– Ó, az nem túl kellemes. Gyerekkoromban gyakran elrontottam a gyomrom, édesanyám ilyenkor mindig lósóskateát itatott velem. Elég rossz az íze, de hatásos. – A táskám belső rekeszéből elővettem a teafüves papírtasakot, és a férfi felé nyújtottam, aki döbbenten bámult rám. Sietve hozzátettem. – A bátyám indiai nőt vett feleségül. A Murg Makhanin és a curry csirkén kívül nem igazán esznek mást, én viszont nem bírom a fűszerezését. Ezért van nálam a teafű. Remélem, a kollégádnak is használ, máskülönben holnapra sem értek…

– Tonbridge-be – felelte a ki nem mondott kérdésre. A zacskót a bőröndje tetejére rakta.

– Két éve jártam az ottani kastélyban. Nagyon szép.

– Találtam róla pár képet a neten, valóban csodás. Jó lesz egy kicsit mást is látni a szöuli betonrengetegen kívül.

– Odavalósi vagy? – A lába mellett lévő bőrönd címkéjén az incshoni nemzetközi repülőtér felirata díszelgett.

– Mondhatjuk – ingatta a fejét félmosollyal. A szeme alatt kirajzolódó vékony szarkalábak egyszerre pajkossá és meglepően ellenálhatatlanná tették az arcát. – Előtte Daejeonban éltem. Nem sokban tér el Szöultól. Mindig éber és nyughatatlan. Akárcsak London – mutatott körbe.

Tekintetemmel követtem a mozdulatát. Az emberek kígyózva haladtak a kijárat irányába, a gyerekek visongva szaladgáltak a szüleik körül, a tinilány csapat egyre közelebb merészkedett hozzánk. A barna még mindig szemérmetlenül bámult, a szőke szelfizett, a vörös viháncolt, miközben látványosan igazgatta rövid, kockás szoknyáját.

– Eléggé zavaróak – állapítottam meg.

– Azt hiszem, én tehetek róla.

Összevont szemöldökkel, teljes testtel felé fordultam. Végigfuttattam pillantásom a sapka alól kikandikáló, majdnem fekete haján, az egyenes orrán és a szépen ívelt száján.

– Nem látok semmi szokatlant. Egy fej, két fül… á! Megvan! Túl kedves a mosolyod.

A férfi színpadiasan felsóhajtott, és a szívéhez kapott. A nevetés csiklandozta a torkomat, végül kibukott belőlem.

– Látod, erről beszélek! – mutattam rá, mire a szája szélén bujkáló mosoly széles vigyorrá változott. – Ha ezzel ölni lehetne, messze földön te lennél a legkegyetlenebb gyilkos.

Erre már belőle is kitört a nevetés. Rázkódott a válla, végül a tenyerébe temette az arcát.

– Hagyd abba! – rótt meg játékosan.

A láthatatlan cipzárt behúztam a számon.

Kezét óvatosan elvette az arca elől, és hunyorogva rám sandított.

– Tetszik a humorod – mondta félrebiccentett fejjel.

A számra mutattam, és széttártam a karom. Két ujjal megfogta a képzeletbeli cipzár fogantyúját, és elhúzta.

– Örülök, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcodra. Már megérte reggel felkelnem– hajbókoltam tréfásan.

– Azt hiszem, mire ideér Yong-hwa, az arcomra fagy a vigyor.

– Keresd meg azt az embert, aki mosolyra derít, mert csak egyetlen mosoly szükséges ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot – idéztem az egyik kedvenc mondásomat.

– Mennyire igaz – tűnődött az asztalra könyökölve. – A humor képes a legnehezebb dolgokon is átsegíteni.

Arcára bús árny kúszott. Levette sapkáját, és beletúrt a hajába. A sötét, fényes tincsek selyemként siklottak az ujjai között. Mikor ráeszméltem, hogy mennyire szemérmetlenül stírölöm, elfordultam, és a sebes léptekkel közeledő, alacsony, vágott szemű férfit figyeltem.

– Örülök, hogy találkoztunk! – Az idegen váratlanul felállt és meghajolt. Tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.

– Én is örülök – nyögtem ki csalódottan, amint tudatosult bennem, hogy valószínű a kollégája tart felénk.

– Mindenképp megnézem a kastélyt – szólt vissza, ahogy odaért az alacsony, kerek arcú férfihoz. – És Amelia! Soha ne veszítsd el a humorodat!

Zavartan bámultam egyre távolodó alakját, míg végül beleveszett a tömegbe. Nem emlékeztem, hogy bemutatkoztam volna neki, ám ahogy a bőröndömön pöffeszkedő bilétára siklott a tekintetem, mindent megértettem.

Bárcsak én is tudnám a nevét.

***

Mióta Sarah-val elhagytunk a repteret, az eső rendíthetetlenül szitált, komor szürkeségbe vonva a tájat. Az anyósülésbe süppedve némán figyeltem az autópálya mentén sorakozó fák, fehér ablakkeretes, vöröstéglás házak és a zajárnyékoló fal elmosódott sziluettjét. Az ablaktörlő egyenletesen járt, a rádióból épp egy aktuális popsláger szólt.

Sarah megköszörülte a torkát. Tudtam, ha most nem állítom le, képes egész úton a bocsánatomért esedezni.

– Nem haragszom – előztem be.

– Nem tudom, mi ütött belém, biztos Thom tehet róla. Teljesen elvette az eszemet – szabadkozott.

– Mondom, nem ha-rag-szom – hangsúlyoztam minden egyes szótagot, miközben megpróbáltam az ujjaimmal szétfésülni az esőtől összeragadt barna tincseimet. – Volt társaságom, hamar elrepült az idő.

– Mesélj! – kapta rám pletykára éhes tekintetét.

Felidéztem a férfi kellemes hangját, csillogó barna szemét és pajkos mosolyát…

– Nagyon vigyorogsz! Szóval tetszett!

– Nem! Lehet. Nem tudom. Rég éreztem magam ennyire fesztelenül idegen társaságában. Ez megrémiszt.

– Nehogy azt mondd, hogy még mindig amiatt a barom Aiden miatt bizonytalankodsz!? Nem mindegyik férfi gyökér!

Aiden neve hallatán összeszorult a torkom, és megtapogattam a tarkómon lévő heget. Ennyi maradt Aiden állítólagos szerelméből.

– Nem erről van szó!

– Akkor meg miről?

– Hogy a fickó nem idevalósi? Hogy semmit sem tudok róla? – vontam fel a szemöldököm.

– Semmit?

– Na, jó, annyit mégis, hogy Tonbridge-be utazott – csúsztam lejjebb lemondóan az ülésben. – Áh, felesleges ezen rágódni. Soha nem fogunk már összefutni. Egyébként is, csak beszélgettünk. Még egy aprócska flört sem volt – vontam meg a vállam.

– Még mindig nem mersz nyitni.

– Ez nem igaz! – Nem szerettem, ha Sarah okoskodott. – Kár volt elmondanom. És nehogy elkezdj megint bocsánatot kérni! – szóltam rá erélyesen.

– Meg sem fordult a fejemben – húzta el a száját.

– Hazudós! – motyogtam, mire meglegyintette a karomat.

– Mielőtt kérdeznéd, leadtam a rendelést, és igen, kértem azokból a türkiz asztaldíszekből is, amiket bekarikáztál a katalógusban.

– Egy igaz angyal vagy. Már amikor.

Életem legjobb döntése volt, hogy bő fél évvel ezelőtt felvettem Sarah-t a Mary’s-be. Akkoriban elég csúnya vitáink voltak Aidennel. A férfi a fejébe vette, hogy az ajándéküzlet túl sok időmet felemészti, és emiatt hever romokban a kapcsolatunk. Mikor egy hétre rá hátracsavarta a karomat és a torkomnak esett, rájöttem, nem a Mary’s tehet arról, hogy idáig fajultak a dolgok. Aiden ment, Sarah jött, amit a férfi azóta sem tudott megemészteni. Napi szinten üzenetekkel és e-mailekkel zaklat. A szomszédok legnagyobb örömére sötétedés után részegen a házam körül ólálkodik vagy magából kikelve ordibál.

– Jut eszembe, megnézted a Tükörarcokat? Tudod, amit a múltkor említettem. – Értetlen ábrázatomat látva Sarah hozzátette. – Amiben Dzsiszán szerepel.

Megráztam a fejem.

– Különben is, milyen név ez?

– Másképp ejtjük, és másképp írjuk – magyarázott legalább olyan beleéléssel, mint pár évvel ezelőtt az egyik egyetemi tanárom a nemzetközi vállalkozás szakon. – Szóval nem – állapította meg csalódottan.

– Becsszó, megnézem – emeltem fel a jobb kezem. – De még mindig nem értem, mit eszel ezeken az ázsiai sorozatokon.

– Dél-koreai – javított ki kaján vigyorral. Félresöpört egy szőke tincset az arcából, és türelmetlenül rávágott a dudára. – Húzódj már le, te gyökér! – kiáltotta a maidstone-i lehajtón vészindexelő fehér chevroletesnek. Amint a kopaszodó sofőr gázt adott, Sarah megelőzte.

– Jesszus, valami baj van? Összevesztél Frisshús Thommal? – kapaszkodtam meg az ülés szélében.

– Frisshús Thomnak gyereke van. Méghozzá eléggé aprócska. Úgy négy hónapos.

– Hogy mije? – Igazság szerint nem lepett meg a dolog. Abból a fickóból bármit kinéztem. Hol úgy került elő, mint valami bűzlő, szakadt csöves, hol úgy, mint egy délceg lovag. Az utóbbival sikerült megkaparintania Sarah bugyiját, de ahogy teltek a hetek, Thom átalakult valamiféle groteszk állatfajjá.

– A fingást és a böfögést még csak-csak elviselem, de ezt? – Sarah vett egy éles bal kanyart, és befordult a Heathfield roadra.

– Akkor miért ragaszkodsz hozzá? – fordultam felé, mikor leállította a motort a vörös téglából épült egyszintes aprócska ház kocsifelhajtóján.

Sarah összeszorított szájjal forgatta a szemét.

– Mert jó az ágyban – nyögte ki.

Rosszmájúan felhorkantottam, és kitártam az ajtót.

– Tudod, hány olyan fickó szaladgál Maidstone-ban, sőt egész Angliában, aki megfelel ennek a kritériumnak? – Kiszálltam, és felnyitottam a fekete Ford csomagtartóját, hogy előhalásszam belőle a bőröndömet.

Sarah megállt mellettem, és tűnődve nézett.

– A férfiakkal csak a gond van. Jobb is, hogy nincs senkid. Legalább nem kell szembesülj egy eltitkolt gyerekkel, takaró alatt megbúvó finggal, és mindenhol széthagyott büdös zoknival.

– Ó, Sarah! Tudod jól, mi erről a véleményem – simogattam meg a vállát, mire bólintott. – Hidd el, nem olyan rossz egyedül. Így csak a saját szagodat kell elviseld – vigyorogtam teli szájjal.

– Igaz-igaz! – csillant fel a szeme. Egy laza kézmozdulattal búcsút intett, és bepattant a kocsiba.

***

Másnap reggel elgyötörten tártam ki a Maidstone belvárosában lévő ajándéküzlet üvegezett tömörfa ajtaját. Egész éjszaka forgolódtam. Mire utolért volna az álom, megszólalt a mobilom ébresztője.

Nagyot ásítva leraktam a bejárattal szemközti falnál lévő fehér pultra a mobilom és a piros bőrtáskámat, kinyújtóztattam a tagjaimat, és mélyet szippantottam a polcokon sorakozó szárazvirág díszek és illatgyertyák édes illatából. Végigfuttattam tekintetem a helyiség közepén sorakozó festett kerti díszeken. Sarah-t remek kézügyességgel áldotta meg az ég. A rózsaszín flamingó melletti aranymotívumos kaspó az ő keze munkáját dicsérte, akárcsak a mennyezetről lelógó virág és csillagmintás szélcsengők.

Mire az április végi nap előmerészkedett a szürke fellegek mögül, és beragyogott a hatalmas kirakati ablakon, megérkezett Sarah. Kisimult arccal, kezében kávéspoharakat szorongatva lépett hozzám.

– Frisshús Thom – állapítottam meg. Elvettem tőle az egyik poharat, és belekortyoltam. A kávé fanyar íze végig folyt a torkomon, és jólesően megmelengette a bensőmet.

– Esküszöm, ki akartam rakni a szűrét, de ahogy ott állt előttem…

– Meztelenül? Álló farokkal? Olyan lehengerlően? Két fingás után, a harmadikra várva? – hadartam, de inkább hamar elhallgattam, és a kávéval foglalkoztam.

Sarah nagyot fújtatott. Levette vékony, lila kabátját, és a pultra terítette.

– Oké! Igazad van! – tartotta fel megadóan a kezét. – Elgyengültem.

Már épp szóra nyitottam a szám, hogy helyeseljek, amikor a kabát mellett ádázul rezegni és pittyegni kezdett a mobilom.

– Valaki hív instán – mutatott Sarah a pult széle felé igyekvő készülékre.

A kijelzőn alig kivehető, sötét profilkép és az ázsiai írásjelekre hajazó cikornyás felirat virított. Gyanakvóan rányomtam a videóhívás fogadására, és felkészültem, hogy két szóval lerázom az illetőt.

– Remélem, nem zavarok – szólalt meg a reptéren megismert férfi.

Lefagyva bámultam szélfútta haját, csillogó, barna szemét. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. Alig láthatóan megráztam a fejem, és igyekeztem megtalálni a hangomat.

– Hogy bukkantál rám? – Döbbenten leereszkedtem a pult mögötti székre. Már letettem arról, hogy valaha viszontlátom.

– Nem volt túl bonyolult. Az Amelia Rose Lewandowski nem egy gyakori név Londonban – magyarázta, mialatt elhajolt egy ág útjából.

– Látom, sikeresen megérkeztél Tonbridge-be.

– Igen. Yong-hwa imába is foglalta a neved. A lósóska tea nélkül még mindig valamelyik útszéli illemhelynél rostokolnánk – kunkorodott felfelé a szája széle. Elolvadtam a látványtól.

– Hány embert öltél meg eddig ezzel a mosollyal?

– Még senkit. Arra gondoltam, lehetnél te az első áldozatom – válaszolta komolyan.

Sarah odalopakodott mellém, és tágra nyílt szemmel a kijelzőre meredt. Villámgyorsan a szája elé kapta a kezét, és mint egy eszelős, a pult elé rohant, majd vöröslő fejjel hadonászott.

– Sarah! – sziszegtem. Barátnőm addigra már körbe-körbe ugrált a boltban, és némán ujjongott. Szőke copfja lendületesen verdeste a hátát.

– Ne haragudj, a kolléganőm épp valamiféle eksztázis él át, azt hiszem, túl erős lehetett a kávéja.

A férfi egy ideig némán meredt a kijelzőre, majd a telefonját a tonbridge-i kastély felé tartotta. A boltíves kapu feletti ablakok ugyanolyan pazarul festettek, mint az emlékeimben, a barnába hajló szabályos kövekből épült fal ugyanúgy piszkosnak tűnt, mint két évvel ezelőtt.

– Gondoltam, megmutatom – fordította maga felé a mobilját.

– Köszönöm – mosolyogtam meghatottan.

Aprót biccentett, és bontotta a hívást.

Lehunytam a szemem, és igyekeztem jól az emlékezetembe vésni minden egyes vonását, hangja kellemes tónusát.

– Tudod te, hogy kivel beszéltél? – visított Sarah a fülembe. Rémülten, hevesen kalapáló szívvel kinyitottam a szemem.

– Nem kérdeztem meg a nevét – csaptam a homlokomra.

Sarah hangosan felkacagott.

– Dzsiszán! Te rohadt nagy mázlista, Dzsiszánnal beszéltél!

– Neeem – ráztam a fejemet, ahogy megnyitottam az instagram üzeneteimet. – Nézd! – böktem az ujjammal a névre. – Itt, a krikszkraksz alatt az áll, hogy Park Jin-sung!

– Az hangul, és Pak Dzsiszánnak ejtik a nevét – kiabálta Sarah átszellemülten.

– Akkor már értem, miért bámultak úgy meg minket a reptéren a tini lányok.

– Te mázlista – ismételgette Sarah, miközben egyre jobban kétségbeestem.

Aiden után végre akadt valaki, akinek sikerült megmozgatnia bennem valamit, erre kiderül, hogy az a valaki nem más, mint egy ismert ember. Ha anyám élne, fennhangon azt mondaná: Óvakodj attól, aki úgy toppan be az életedbe, mint a hirtelen jött nyári zápor. Nézd csak meg apádat! Látod valahol? Nem? Mert én sem.

Kiskorom óta két íratlan szabály létezett:

Ne vágyakozz elérhetetlen férfi után, még akkor sem, ha belegebedsz!

Ne lépj bele anyád levetett cipőjébe!

---

[1] ilyen nincs!