A szerelem receptje

1. fejezet

Valami végleg lezárult

Ott álltam életem széthullott romjai között, és magamba roskadva figyeltem, ahogyan a költöztető cég emberei a nagy fehér furgonba rakják bedobozolt emlékeimet. Egy pillanatra megszédültem, és nekidőltem a mögöttem lévő magasfényű fehér konyhapultnak. Képtelen voltam tovább figyelni a költöztetők sürgölődését, így hátat fordítottam, és az ablakon bámultam kifelé. Megannyi emlék tódult fel bennem, amint elméláztam az udvari hintán.

Már csak a szél játszott a kertben, ezt a házat elhagyta az élet. Szomorúan léptem fiam egykori szobájába. Pontosan emlékszem, amikor hét évvel ezelőtt megszületett, madarat lehetett volna velünk fogatni, annyira vártuk az érkezését. Paullal gondosan berendeztük a gyerekszobát, megvettük a kiságyat, pelenkázószekrényt, és megannyi csecsemőnek szánt dolgot. Azzal, hogy Deniel a világra jött, mindenem megvolt, amire vágytam.

A hálószobánk felé révedt a tekintetem. Még mindig az utolsó veszekedésünk visszhangzott a fejemben, és összeszorult a torkom, ahogy lejátszódott bennem a jelenet.

Meleg április volt akkoriban, ebben a hónapban ünnepeltem a harmincnegyedik születésnapomat. Barátaim remek meglepetéssel álltak elő, kisebb összejövetelt szerveztek a belvárosi 5th Avenuei Steak bárban, így izgatottan hívtam Pault, de sokadszori próbálkozás ellenére se tudtam elérni, ezért üzenetet hagytam neki. Letelepedtünk az előre lefoglalt asztalunkhoz, kikértük a vacsoránkat, és pezsgő kíséretében koccintottunk a barátaimmal.

– Boldog születésnapot, Eva! – ölelt meg barátnőm, Emanuela.

Meghatódtam, igazán jól esett a figyelmük.

– Mi baj? – nézett rám a hosszú, fekete hajú, kreolbőrű nő. – Nem tűnsz túl boldognak.

– Paul egész nap nem jelentkezett. Hagytam neki üzenetet – válaszoltam letörten, miközben reményteljesen az ajtó felé néztem.

– Még mindig annyira elfoglalt? – vonta fel a szemöldökét.

– Igen – bólogattam. – Minden nap késő este ér haza, már odáig jutottunk, hogy beszélgetni se hajlandó.

– Úgy sajnálom, Eva. Meglásd, minden rendbe jön!

Próbáltam egész este jól érezni magam, ennek ellenére nem sikerült, így éjfél előtt elköszöntem tőlük, és hazamentem az üres házba. Ismét nem tartózkodott otthon – állapítottam meg, amint beléptem a hálószobába. Magamba roskadva leültem a nappaliban, és vártam. Ezt tettem már lassan két éve, amikor munkára hivatkozva távol volt. Ez maradt nekem, a keserűség és az örökös várakozás. Nem sokkal hajnali egy előtt kattanva fordult a kulcs a zárban, és belépett az ajtón a magas férfi.

– Merre jártál? Hagytam üzenetet – álltam meg a konyhaajtóban, miközben ő egy pohár vizet ivott.

– Ne haragudj, dolgoznom kellett – haladt el mellettem, egyenesen a fürdőszobába.

Hogy a fenébe lehet ezt ilyen természetesen és rezzenéstelen arccal közölni? Ez nem egy ugyan olyan nap, minta többi! Számomra sokkal többet jelentett volna. Láttam a barátaim sajnálkozó tekintetét, amint bennük is tudatosult, hogy a férfi számára fenntartott helyet senki se fogja elfoglalni. Biztos vagyok abban, következő találkozásunk alkalmával rákérdeznek, hogy Paul hol maradt távol. Mit is mondhatnék nekik? Az igazat? Azt, hogy a férjemnek az utóbbi időben minden más fontosabb a családjánál?

– Szóval a munkahelyeden töltötted az estét? Na ez az, amit én már nem hiszek el – fontam rosszallóan keresztbe a karom, amint belépett a szobába.

– Ugyan már, ne butáskodj! Tudod, mennyi dolgom van – legyintett.

– És te ugye tudod, hogy ma van a születésnapom? Pontosabban – néztem az órámra – tegnap volt.

– Majd megünnepeljük munka után – válaszolta, és azzal a lendülettel bebújt az ágyba.

– Nem érzed, hogy valamit meg kellene beszéljünk? – álltam meg mellette.

– Ugyan, mit? – fordult felém.

– Elárulnád, hogy az utóbbi pár évben merre jártál? – meredtem rá, mire felült, és bosszúsan rám emelte a tekintetét.

– Te mit képzelsz magadról, hogy számon mersz kérni? Mindened megvan, amit csak szerettél volna – emelte fel a hangját.

– Elfelejtetted, hogy a feleséged vagyok?

– Nem hagyod, hogy elfelejtsem – dörrent rám.

– Ez így nem mehet tovább! Ha nem vagy képes megváltozni, akkor ennek a házasságnak nincs értelme – mondtam ki azt, ami már hosszú ideje a lelkemet nyomta.

– Nem tennéd meg – ült ki az önelégült vigyor az arcára, és hátat fordított.

Némán álltam mellette, és vártam a bocsánatkérést, helyette a hangos szuszogását hallatta.

Felesleges volt bármiféle beszéd, lepattant róla.

***

Amint beköszöntött a meleg, tavaszi időjárás, egyre szomorúbb és magányosabb lettem. Olyan voltam, mint egy virág, amit nem öntöznek. Hervadoztam. Nem értettem, hogyan jutottunk idáig, hisz annyira szerelmesek voltunk egymásba. Tizenkét éve ismerkedtünk meg, amikor Denverbe költöztem a tanulmányaim miatt, majd annál a középszerű cégnél vállaltam munkát, ahol Paul dolgozott. Minden nap lopva lestem utána, amikor elhaladt mellettem. Rabul ejtett magas termete, markáns arca, szőkésbarna haja és mélybarna szeme. Egyik nap aztán kirendeltek mellé, hogy helyettesítsem a titkárnőjét. Félve néztem rá, de a feszültségem hamar szertefoszlott, amikor rájöttem, mennyire közvetlen és jó kedélyű ember. Rengeteget mesélt az álmairól, miszerint szeretne elismert és megbecsült lenni, én elárultam, másra se vágyom, minthogy saját ajándéküzletem legyen. Biztatott, hogy valósítsam meg az álmaimat. Egyik nap odalépett hozzám, és vacsorára hívott. Azt hittem, rosszul hallok, így rákérdezzek még egyszer, hogy tényleg nem értettem-e félre. Nagyot nevetve megismételte. Beleszerettem, már az első pillanatban, amikor megláttam a tanácsadó cégnél, és kiderült, az érzés kölcsönös volt.

Együtt terveztük a jövőnket. Az évek alatt mindent megteremtettünk magunknak, amire csak vágytunk. Ő megkapta a várt elismerést, a temérdek munkát, az azzal járó üzleti utakat és céges programokat, míg én belekezdtem egy saját ajándéküzlet vezetésébe.

– Asszonyom! Végeztünk – rántott vissza a valóságba a mellém lépő középkorú, szikár termetű férfi.

Körülnézve láttam, hogy a ház teljesen üres, így ideje volt búcsút vennem mindattól, ami egykoron a boldogságot jelentett számomra. Az első években a teljességet, az utolsó években a keserűséget, és sírással töltött heteket. Már csak egy dolog éltetett! A fiamat ismét boldognak akartam látni, eltökéltem, ezért mindent elkövetek.

Bezártam magam után a cseresznyefa bejárati ajtót, szememet végigfuttattam a környéken, nagyot sóhajtva beültem az autómba, és elindultam Fort Collinsba, oda, ahol gyerekkoromat töltöttem.

***

Leparkoltam a fehér Chevrolet Captiva-val az emeletes ház elé, és felsétáltam a másodikra. Édesanyám volt a legjobb szervező a világon, gondoskodott arról, hogy legyen hova jöjjünk, így szabaddá tette a régi lakásunkat nyár elejére. Kezemben a vaskos kulcscsomóval megálltam a bejárati ajtóban. Évek óta nem jártam ebben a lakásban. Eszembe jutottak gyerekkori éveim, az együtt töltött ünnepek és a szép emlékek.

Szerencsére jó áron sikerült eladni a denveri házat, így amíg itt beindul az üzlet, se kell szűkösködnünk.

Odasiettem a nappaliból nyíló teraszhoz, szélesre tártam az ajtót, és kiléptem. Ugyanaz a látkép fogadott, mint gyerekkoromban. Rengeteget olvastam és méláztam idekinn. A kilátás az utcára nézett, zajos volt és forgalmas, de mégis csendesebb a denveri forgatagnál. Itt annak idején a sarokban leanderek sorakoztak. Anyámmal imádtuk az illatát, noha apám mindig cimmogott a méhek miatt, amik betévedtek a lakásba. Visszamentem a nappaliba, és körbetekintettem. Minden elismerésem édesanyámnak, remek munkát végzett, amikor évekkel ezelőtt felújíttatta a lakást, igazán ráfért már a teljes körű renoválás. Csoda, hogy a mai világban nem lelakva kapta vissza a bérlőktől. Az is meglehet, az előző lakók nem töltöttek túl sok időt itt. Ahogy Paul se velünk. – Tört rám a felismerés, és a tönkrement kapcsolatok miértjei jutottak eszembe.

***

Sejtettem, hogy Paul nem csak a munka miatt távolodott el, és ez a gyanúm be is igazolódott, amikor Deni egyik nap szomorkásan jött haza az édesapjától.

– Apának új barátnője van – huppant le mellém bánatosan az ágyra.

– Semmi gond Deni, attól még ugyan úgy szeret téged. – Próbáltam vigasztalni, de épp én is rászorultam voltam.

Nem mutathattam ki előtte, mennyire mérges és elkeseredett vagyok. Rettentően fájt a tudat, lehet évekig mással volt, míg esténként hozzám tért haza. Van az életnek egy középső ujja, ami akkor int be, mikor azt hiszed, végre megtaláltad a boldogságot. Aztán rá kell jönnöd, korántsem olyan tökéletes minden, mint amilyennek gondoltad. Otthon. Egy egyszerű szó, azonban mekkora jelentéssel bír. Az utóbbi évben már nem volt otthon, az otthon az most itt van, mindkettőnknek.

Napokig jártam a környéket, és figyeltem, hol akadna kiadó vagy eladó üzlethelyiség. Rendületlenül bújtam az újságokat, végül ráleltem négy utcányira egy nagy kirakatú, díszes faajtajú, üres üzlethelyiségre. Izgatottam tárcsáztam a megadott telefonszámot, és másnapra lebeszéltük a találkozót, ahova fiam is elkísért. Két napi alkudozás után, jutányos áron megkaparintottam a helyiséget. Szerencsémre az állandó beszállítóimat sikerült megtartanom, nem volt nekik olyan nagy kerülő Fort Collins, és jó pénzért bárhova eljöttek.

Majdnem egy hetünkbe telt, mire tetőtől-talpig kitakarítottunk és kifestettünk édesanyámmal, Teresaval. A szállítok is sorba érkeztek, és a szebbnél szebb dekorációk és ajándéktárgyak ellepték a polcokat. Minden percét élveztem a pakolásnak, és ahogy láttam, nem csak én voltam ezzel így, hanem Deni is.

– Hogy vagy, édesem? – kérdezte anyám, amint Deni hallótávolságon kívül került.

– Nem jól – raktam szomorúan a polcra egy színes bögrét. – Hogy bírtad apa halála után? Hogyan tudtál erős maradni? – néztem rá.

– Úgy, hogy te itt voltál nekem – simogatta meg az arcomat.

– Azt érzem, hogy soha nem leszek képes ezen túltenni magam.

– Találd meg azt a dolgot az életedben, amiben ismét örömödet leled.

– Igyekszem – néztem körbe, és egy mosoly jelent meg az arcomon.

Ahogy közeledett a nyitás napja, egyre izgatottabb lettem. Vajon lesz akkora forgalom, hogy megérje az üzemeltetés?

Denit beírattam egy közeli iskolába, oda, ahol én is tanultam annak idején.

Együtt szereztük be a szükséges tanszereket. Imádta a dinós iskolatáskáját, és ugyan olyan izgatottan jött-ment a lakásban az iskolakezdés előtti napon, mint én.

Éjfélig pakoltam az utolsó doboz tartalmát, amiben a közös fényképek voltak. Az egyik fiók legmélyére raktam azokat a családi fotókat, amiken Paul is szerepelt, és reméltem, végleg a süllyesztőbe került ezzel. Most egy jó ideig nem akarok magam mellett férfit tudni, bizalmatlan és összetört vagyok. Talán eljön majd annak is az ideje, hogy újra boldog lehessek.